Egy kiszáradt folyóról szól a vers...

Ülj le kedves, mellém
erre a sziklára;
áldozzunk egy percet
a folyó bánatára.

Többszáz éve annak,
amikor ez történt;
dédnagyapámnak is
ősei mesélték.

Büszke, széles folyó
hömpölygött itt régen.
S ott, a farönk mellett
kanyarodott éppen.

Gőgös volt és önző,
nem ismert gátakat;
a part közelében
szétzúzott házakat.

A széllel közösen
fákat csavartak ki;
erről a környékről
menekült mindenki.

Nem úsztak vizében
a selymes hajú lányok,
partján nem suttogtak
a szerelmes párok.

Erejétől most már
nem volt, aki féljen;
senkit nem tarthatott
többé rettegésben.

Fáradtan, lihegve
magába szállott;
egyre erősebben
társaságra vágyott.

Nem zavarta az sem,
hogy lerombolták hídját,
s hogy kerülték a hajók…
hullámot sem kívánt.

Nem maradt más vágya,
nem maradt csak ennyi:
egyetlen lány jöjjön
vizében fürödni!

Panaszán a szél
egyre csak nevetett,
szegény patak vize
mindig keskenyebb lett.

Egy forró nyári éjjel
döntött a sorsáról:
öngyilkos lesz végleg
a nap sugarától.

Másnap összeszedte
maradéknyi vizét,
s a kegyetlen forróság
megitta emlékét.

Százhalombatta, 1990. május 31.