Ezen a napon történt, hogy egy pillanat alatt stílust váltottam. Hirtelen és gyorsan elbíztam magam, mert kezdtem ráérezni a költői eszközökre. József Attila és Ady Endre iránti rajongásom szinte szárnyakat adott nekem, és nagyon dühös voltam a kortárs költőkre. Leginkább azokra, akikben a hazugságot éreztem. Akkor egy "szakértő" azt mondta nekem, hogy nincs jogom arra, hogy ezt a verset leírjam. Hosszú évek teltek el azóta és rájöttem: volt jogom! A vers amatőr, de a legelső olyan versem, ahol már a ritmusában, a rímeiben és a kifejezésében is szabadon tudtam mozogni. Végre képes voltam leírni a saját eszközeimmel azt, ami én magam vagyok.

Tiszteled
a tőkén megtört
törékeny asszony
gyermekét;
Betéve tudod,
néha rímekbe szedve
e káprázatos elme
életét,
annak minden egyes
versszakát.
Tiszteled, tudod,
mert tanultad.

Magyar vagy.
Dob nélkül is
hallod a rímek
legritmusosabb
dallamát;
Ismered
a csengő-bongó
szívbemarkoló
zseni költőket.
Ismered őket,
mert tanultad.

Takaród alatt
imát mormolsz;
S hogy monológod
eljut-e
a címzetthez,
azzal neked
már nincs gondod;
Te megcsalt hitben
nem kiáltod:
Hol az Isten?
És nem várod őt
akkor sem,
ha rájössz,
hogy nincsen –

Nem ültél még
fenn az égen
tüzes szekéren;
és nem kívánod
Lédát sem,
mert nem
tanították.

És nem érted
a sínek közé kattogó
magányt
– a skizofréniát;
S ha sötét borít
minden falat,
nem üvöltöd át
az éjszakát.
Nem keresed
a mindenséget:
méterben méred
az értéket
– s magad.

A költő
nem szerény:
a mindent akarja;
kétség űzi,
láng marja;
láthatatlan vágya hajtja;
s hogy mindezt megértsd,
a vérét is kiontja.

Százhalombatta, 1990. június 8.