Tizenévesen mélyen vallásos voltam. Ebben a versben erre az időszakra gondolok vissza. Valóban sok dolgot elveszítettem abból, amit a vallásom adott nekem korábban. De valami mindig megmaradt: a feltétlen bizalom és a szeretet. Ez ott volt a vers írásakor és később is megmaradt bennem. Istent még a legkeservesebb időszakomban is magam mellett éreztem.

Mikor gyermek voltam,
s felnéztem az égre,
Arcodat képzeltem
a festői kékbe.

Repült fel a lelkem
egyenesen hozzád,
Egyre közelebb jött
felém a Mennyország

Igaz álom volt az,
vonzott a szeretet.
Minden kérdésemre
megvolt a felelet.

De görcsös tenyeremből
mintha lyukas volna,
Féltett erényeim
kicsusszantak sorba.

Most itt állok előtted
csonkultan és árván;
Egy nyüszítő felnőtt
sarkában a Sátán.

Bűnömmel festettem
feketét a kékre,
Mégis minden reggel
felnézek az égre!

Bizalom az erőm,
vasfokú markolat;
Látni fogom – Tudom! –
egyszer még arcodat!

Százhalombatta, 1990. június 5.