Nem igazán tudom megmagyarázni, hogy hogyan írtam ezt a verset. Nem szerettem, mert túl kemény és rideg volt számomra. A stílusa azonban valahogy mégis vonzott, valamit mutatott belőlem, amiről nem tudtam, amit nem akartam elfogadni magaménak. Nem! Nem ilyen életet képzeltem magamnak, a vers mégis megszületett, kevesebb mint egy óra alatt.

Egy fekete kapuban vártál és én jöttem,
véres lábú árnyak osontak mögöttem.
Leguggoltam melléd a márvány lépcsőre…
Forró volt a testem, már olvadni kezdtem,
párás üvegszemek mögül kilestem: Tükörré vált
tested a kezemben.

S a véres lábú árnyak egyre csak követtek,
protézisük csattant: Itt voltak fölötted.
sebeikből a habzó vér spriccelve festett
fekete kapu szárnyára egy szárnyat,
jelezni akarták, már eltört a szárnyad.

Merev tükör szemedből patakzott a könny.
Habos sör, néma mozgólépcső,
az égen feltűnt egy felhőtlen felhő.
Az árnyak tovább csapkodva, taposva, harsogva
zuhantak arra.
A vörös tükörfelhőt a szél sodorta robogva.

A márványlépcső megfagyott alattam,
üvegszememből lefolyt a pára,
a vérkeringésem megindult nyomába.
Már forrón ölelte testem a tested,
s forrón lihegtem a buja szerelmet melletted.

Százhalombatta, 1989. október