Időtlen idők óta feküdtek egymás mellett. Sokáig nem szóltak semmit, élvezték az érzést, a kábító szerelem mámorát...

Lia a férfi felé fordult - Megpróbálom elmondani neked, hogy mit érzek. Úgy gondolom, - a férfi arcára nézett - azt hiszem, legjobban úgy tudom ezt megtenni, ha kimondom: szeretlek. - felnevetett - Tényleg nincsenek szavak. Csak ennyi: szeretlek. Ezt érzem minden mozdulatomban. Ezt érzem az agyamban, a szívemben és mindenhol. Te vagy a létem, téged lélegezlek be minden másodpercben. Őrületesen szükségem van rád. Ha elveszítenélek, ha nem lennél, az olyan fájdalom lenne számomra, amibe még belehalni sem tudnék, csak szenvednék, szenvednék...

- Itt vagyok. Nyugodj meg. Mindig is itt voltam. Veled maradok addig, ameddig csak szükséged lesz rám - mondta Tho, és lágyan végigsimította Lia arcát. - A bizonytalanságodat le kell küzdened. - elmosolyodott. Mosolyában a végtelen türelem érződött. - Mondd el nekem, miért szeretsz engem. Próbálj megkeresni engem a szerelmedben.

- De hisz épp most mondtam! Te vagy minden. Ha körülnézek, önmagamat már sehol sem látom. Minden te vagy. Miattad nem akarok meghalni, mert ha meghalnék, már nem lennél velem. Ilyen egyszerű az egész.

- Ha ilyen egyszerű lenne, akkor nem félnél attól, hogy elveszítesz.

- Jaj, Tho! Te olyan bonyolult vagy! Tényleg nem értem, amit mondasz... - felsóhajtott, de kis szünet után folytatta - Igazad van. Talán csak nem akarom megérteni. Várj, végiggondolom. Azért félek, hogy elveszítelek, mert nélküled egyedül lennék. Erre gondoltál?

- Az egyedüllét rólad szól. És te azt akarod, hogy rólad ne szóljon semmi. Nézz végre magadba, és mondd ki, miért félsz önmagad lenni.

- A kérdésed úgy hangzik, mintha máris fel akarnál készíteni az egyedüllétre. Mintha el akarnál hagyni engem... Ez azt jelenti, hogy nem vagyok biztos sem magamban, sem benned. - Lia kérdőn nézett a férfira, de tudta, a választ saját magának kell megtalálnia. Tho még mindig mosolygott. Még mindig türelmesen. Nem szólt semmit, Lia szemeibe fúrta a tekintetét. - Ha így nézel, zavarba hozol - mondta hirtelen Lia és elkapta a szemét. Aztán folytatta - Pedig tudom, hogy nem fogsz egyedül hagyni. Miért kínzol engem?

- Lia drágám, én nem kínozlak téged. A gondolataidnak a kivetülése vagyok. Értsd meg, te kínzod saját magadat. Abban akarok segíteni neked, hogy rátalálj arra, amit keresel.

- Én nem keresek semmit! - Lia rémülten felkiáltott - Nekem így jó, ahogy van! Nem akarok mást, mert nincs más!

- Fáj látnom, ahogy gyötröd magad. Te nem élsz, Lia! Azt akarom, hogy élj! Legalább próbáld meg. De ne értem próbáld, hanem magadért. Emlékszel rám?

- Minden emlékem te vagy. Micsoda kérdés ez? Én semmi másra nem emlékszem, csak rád. Nem akarok másra emlékezni, nem akarok másról tudni. Mindig csak azt mondod, hogy nekem akarsz jót. Ha valóban így van, akkor hagyj engem a kérdéseiddel. Csak szeress, és ne tegyél semmi mást.

- Lia! Azt kéred tőlem, hogy hagyjalak elsorvadni. Azt követeled tőlem, hogy hazudjak neked, hogy tapasszam be a szemeidet, mert nem akarsz látni.

- Tho! Drágám! - átölelte a férfit - ha az kell ahhoz, hogy téged lássalak, akkor igen, tapaszd be a szemeimet. Nekem ez a boldogság.

- A boldogságod benned van. Én a szerelmednek csak a tárgya vagyok. De te vagy képes arra, hogy ezt a szerelmet megéld. Mondd, mit tennél, ha én nem lennék? - a férfi várt egy keveset Lia válaszára, aztán folytatta - Megalkotnál engem. Megalkotnál az álmaidban. Érdekel téged az, hogy én létezem-e? Nem érdekel, Lia! Te csak szeretni akarsz, nem engem, hanem a szerelmet.

- Ha nem lennél... akkor várnék. Várnék egész életemben arra, hogy megtaláljalak. Téged, mert mást nem akarok!

- Szerelmet érzel. Mindent, ami benned van, átirányítottál erre az érzésre.

- Ez igaz. De szándékosan tettem. Te vagy az, aki megadsz mindent nekem, amit az élettől hiába vártam. Te vagy a lényem kivetülése.

- Hát kimondtad, Lia!

- Nem! - Lia felsikított - Nem! Összezavartál, azért beszélek ostobaságokat! Te te vagy!

A férfi nem válaszolt. Lehunyta a szemeit.

- Ne aludj el, most ne! Nem mehetsz el. Azt mondtad, amíg szükségem van rád, velem leszel. Szükségem van rád! Hallod? Ha nem beszélsz hozzám, akkor beszélni fogok én helyetted.

- Még nem alszom. Még van egy kis időm, mielőtt elmész.

- Nem fogok elmenni! Nem fogok felébredni!

- Már közel vagy. Össze kell szedni az erődet.

- Túl gyorsan telik az idő. Érzem, Tho! Most kell búcsúznom? Persze, te nem tudod... Mondjuk, egy utolsó kívánságom lehet hozzád?

- El akarsz felejteni, igaz? Megértelek... De gondold végig! Ha ma elfelejtesz, holnap megint szenvedni fogsz attól, hogy keresel. De ha elfogadsz, ha ismerni fogod az érzést, akkor már tudni fogod, hogy képes vagy rá!

- Nincs olyan ember a világon, amilyen te vagy! Ha téged ismerlek, akkor mindenkit veled fogok összehasonlítani!

- Ez nem igaz, Lia! Te is tudod! Ki vagyok én? Mióta ismersz engem? Mi a legelső emléked rólam? Én csak egy érzés vagyok benned!

- Nem emlékszem... - Lia elsírta magát - nem emlékszem semmire, csak arra, hogy szeretlek, és hogy te is szeretsz engem! Hát csak azért álmodlak, hogy megtudjam, mi az a szenvedés?

- Azért álmodsz, hogy megismerd az érzést, azért, hogy tudd: sokkal több rejlik benned, mint amennyit eddig megismertél magadból. Tudd: képes vagy szeretni!

- Képes vagyok szeretni - ismételte Lia magában - képes vagyok szeretni... Micsoda ostobaság! Egy álomkép tanít meg a valóságra. Ölelj át, szorosan! Még szorosabban. Gyere át velem!

- Átmegyek veled. Önmagadban mindig meg fogsz találni. Gyere, Lia, repüljünk!

- Képes vagyok szeretni...