Bár nem volt szándékom az újabb versírás, a lelkesedésem sem volt már olyan mint régen, Istenről szóló gondolataimat le akartam írni. Két vers, amely Istenhez szól. Érdekes, hogy egyetlen nap telt el csupán a két írás között. Pontosan ennyi idő kellett ahhoz, hogy a lázadásomat felválthassa a szeretetbe vetett bizalom. Szerencsére nagyon hamar rájöttem arra, hogy a papok istenétől való elszakadás a saját istenem megtalálását is jelenti egyben.
Mihez kezdjek veled?
Fáj a szemgolyóm,
ha a napba nézek
– az erős fény éget;
határok szabják meg
a fizikai létet;
a szellem
egy test
birtokaként
nem láthat mást,
csak mit önkényed
megszabott;
– tengelyeid
mozdíthatatlanok.
Mihez kezdjek
a végtelennel
– a fennmaradó
értelemmel?
Hová rakjam
el a múltat,
ha nincs zsebem,
és meghalt a kezem?
Egy öntudatlan
húsdarabban
megszűnik a pillanat;
hiába
rágja föld,
híznak a férgek
és növények:
számára nincs
és nem is volt
élet.
Budapest, 1993. augusztus 22.
Vallomás
Nem érdekel,
mit mondanak a papok,
mit jósolnak a csillagok!
Hideg templomokba
nem zárlak;
füstölő tömjénnel
nem várlak;
Nem imádlak
énekelve,
félve, térdepelve;
Lehajtott fejjel
nem járok;
égi jelekre
nem várok!
– Ha létezel,
bennem élsz
és velem együtt
vétkezel.
Ha sírok vagy nevetek;
ha gyűlölök vagy szeretek;
ha hiszek vagy tagadok;
ha bármit érzek
velem érzed.
Nem számít,
mit mondanak a papok,
mit jósolnak a csillagok:
Te már tudod,
hogy melletted maradok.
Budapest, 1993. augusztus 23.
