Ott álltam bizony én,
a Mennyeknek küszöbén.
S Péter szólt hozzám – Lépj be! –
Akkor egy kicsit félve,
megszeppenve, az ajtórésen lopva benézve
méregettem és figyeltem a helyet,
hova sorsom végső útján elvezetett.
S Péter ismét szólt, bátorított – Lépj be!
Ott találod mindazt, amit csak kerestél és áhítottál,
míg a világ poklában élve
sóvárgón néztél ide fel az égre.
Ernyedt akarattal,
idegenül ebben a zűrzavarban,
megtorpantam, s nem szégyelltem,
hiába megérkeztem,
ez mégsem otthonom volt a megszokott régi.
Számomra oly idegen hely volt ez az égi…
Péter megfogta a vállam,
unszolva ahogy mereven álltam.
– Lám, a célhoz érve ismeretlen még itt minden,
megértem,
de mozdulnod kéne már,
ott bent egy csuda jó világ vár.
Egy lépés és tiéd minden mire egész életedben vágytál.
Kincsek és ékkövek a lábaid alatt,
mézzel folyó patak, trillázó gyémánt-madarak.
No, hát megijedtél;
ennyi pompás hír még szokatlan
szürke földhöz szokott buta agyadnak.
De hidd el, hozzászoksz hamar,
s hatalom lesz osztályrészed,
amiért ügyeid – ott lenn – oly szerényen
és lelkesen intézted.
Mert láttalak ám,
figyelmem követte minden apró tetted.
Ím e naplóba róttam a sok kis részletet,
ebben a szekcióban elolvashatod az egész életed.
Az egeknek nagy bírái átnézték az írást,
s döntésük végleges: tiéd a Mennyország.
Ekkor ujjaival rábökött a könyvre,
nevem helyén ez állt: A becsület őrzője.
Néztem őt, Pétert, kissé meglepődve,
és megkérdeztem tőle, pironkodva félve
– Figyeltél? Hát persze,
ezért nincs az embernek ott lenn
semmi rosszra mersze…
Tudom, én is jártam templomba,
erről szólt az összes hittanóra.
A pap ezt mondta minden vasárnap:
Jónak kell lenni, mert látnak és bírálnak!
Vége, kiálltam a próbát immár,
de a jutalom, melyről tudtam, nekem kijár,
most nem dobogtatta meg mégsem a szívemet,
nem éreztem, hogy ez jelentené minden hitemet.
Csalódtam, mondhatnám jó nagyot,
józan eszem is már szinte cserbenhagyott.
Választ kellett adnom, azt, hogy elfogadom,
munkám gyümölcseként ím itt a jutalom.
S szóltam én, de hangom bizonytalan kérdést
vetett fel, mert még
mindig nem értettem, miért nem kedvelem
az efféle beteljesedést.
– Köszönöm, Péter, de egyet nem értek.
Minden kincs és vagyon, melyről életemben lemondtam
– mert a pénzemet is mind szanaszét osztottam –,
most miért lesz tetőzve ismét az enyém?
A Földön még nagyon sok szegény ember él!
Péter mosolygott – A kérdés ostoba.
Hát még mindig nem érted?
Ők ott lenn még nincsenek készen.
Ha túljutnak az úton egészen,
s ha mi, égiek mindent jónak találunk,
s bűneiknél több lesz az erény,
nos akkor ők is idejönnek,
nélkülözniük nekik sem kell többet.
Hagyd őket még a versenypályán,
dolguk végezetlen a földi élet táján.
– Ezt értem, de várj, még gondolkodom.
Nem akarok pompát, amíg ott a nyomor
és fájdalom torzítja ezt a dicsőséget.
Így érzem, s nem bánom: a Mennybe lépnem vétek.
Hogy élhetnék itt fenn, ha őket nem szánnám?
A rossz véget érjen, folyton csak ezt várnám.
Az idő egyszer elfogy, addig én itt állok;
amíg ők küzdenek, ne adj Mennyországot.
Hisz egy vagyok velük,
látod, ott a könyvben?
Te jegyezted fel, neked ezt tudnod kell!
Péter a fejét vakarta, s motyogta
– Ez az Úr akarata…
De látom, ember, jóságod végtelen.
A te kívánságod kivételt érdemel.
Még sok évezredig kell itt ácsorognod…
Nekem dolgom van. Remélem nem bánod. –
És folytatta az égi munkálkodást,
figyelt és jegyzetelt, minden gondolatot,
sóhajt és könnyet.
Írt és fel sem nézett,
telerótt már több millió könyvet.
Feljegyezte a gyermek első álmát,
az iskoláját, a padban a puskáját.
Leírta imáját, az ezer miatyánkot,
s mellé, hogy szívből mondta
vagy csak elhadarta.
Figyeltem, ahogy szorgos ujja
A betűket oly sebesen rótta.
És valóban,
A legtitkosabb vágyak, szerelmes sóhajok,
Butaságok és fontos mondatok,
Nem kerülték el sosem a figyelmét.
– Az ember a létben a legnagyobb érték.
Nézd, azt ott lenn most épp elítélték.
De látod, itt a könyvben más is le van írva:
Számíthat ő már az égi jutalomra. – Ezt mondta.
És én néztem, mert tetszett az Ember nagysága,
S hogy Péter mindezt mily pontosan látta.
Vágy duzzadt bennem, hogy jobban megismerjem,
az Emberről azt, amit eddig még sohase mertem.
– Engedd meg, kérlek, hogy amíg itt várok,
figyelhessem veled a földi világot.
– Jól van, nézelődj csak bátran.
De figyelmeztetlek előre, temérdek
sok ott a kín, fájdalmas lesz nézned.
A próbát már kiálltad, tiéd a jutalom végleg.
Már nincs tovább; nézd: megtelt a könyved.
Feleslegesen ontanál már könnyet.
Te dacolsz, mert a kapun nem lépsz be.
Ezt én elfogadom.
De hallgasd meg végre utolsó tanácsom:
Ne küzdj tovább, erre már nincs szükség.
Ne kergesd a kioltott lángoknak a füstjét.
A kioltott láng ugyan mit jelenthet?
Elhamvadt életét milliárd embernek?
Érzést és szenvedélyt, mely a porban hever?
A múltat, melyről Péter már nem jegyzetel?
Nem fogadtam el a bölcsnek látszó tanácsot,
kutatni kezdtem a régi világot,
néztem a jelent, s a jövő terveit.
És láttam.
Láttam kereszteket fából, aztán aranyból, kőből.
És láttam olyan fajtát,
amelynek behajlították mind a négy sarkát.
Láttam keresztutat és utakat ezer kereszttel.
Láttam csillagot,
mely egy jászol felett ragyogott,
aztán sárgát, vöröset és egymás mellett sokat,
és az ezeket olvasó jósokat.
Láttam máglyán elégni az eszmét,
de nem csak máglyát, várost és országokat.
Láttam az embert, gonoszat és szentet,
azt is láttam mikor az Úr haragra gerjedt.
Pusztulás, szenvedés…
Füstöt ne kergessek!
Ők már itt vannak, jó helyen, békében.
De a gonosz, vajon hogy számolt el vétkével?
Péterhez fordultam, megzavartam ismét,
Kínzott a kérdés, s nem értettem, miért
nincs itt néhány részlet még tisztázva.
– Vajon minden ember vigaszt kap gyászára?
Bűnösnek azt mondjuk, kiben nincsen erény,
s hogy megbánja dolgait, ő maga túl kevély.
És a bélyeg, mely most már végleg a bőrébe égett,
hirdeti bűneit, nem hagy helyt reménynek.
Segíteni rajta hogy leszünk képesek,
hogy megváltoztassuk e szörnyű végzetet?
– No, lelkem, hagyj már nekem békét!
Állj itt nyugodtan és várd a világnak a végét.
Ne kérdezz engem, ha tudod a választ.
Ne várj hazugságot:
A bűn azért bűn, mert sohasem bánták.
Az útjukat ők már végigjárták. –
és Péter dühöngött, mert tovább folytattam:
– Tehát igaz? – kérdeztem sikítva.
Létezik a Pokol, igaz szavadra?
És te hagyod, hogy a szenvedés tartson örökkön örökké?
Nincs megváltás, hazugság az egész!
És hazugság ez a Mennyország-enyelgés.
De te!
Te vagy a legnagyobb csaló!
Hisz ember vagy magad is, s nem szánod a társad?
– Nem a társam az, kiben nincs bűnbánat. –
Dühös lettem ezekre a szavakra,
és fogtam Péternek a legutolsó félig megírt könyvét.
Szakítottam, téptem, százezer darabra,
de ő ennyit felelt szörnyű haragomra
– Most egy egész nép jelenét szórtad szét.
Elvesztek az erények és mellé temérdek vétek.
Itt volt az igazság a könyvben,
s te megszüntetnél mindent ilyen könnyen?
Százezer darabra hullott történelem...
Légy nyugodt legalább, amíg összeszedem.
– És ítélkezzen tovább az égi társaság
egy örökkévalóságon át?
Tégy úgy, én már csak azt bánom,
hogy nem vagyok már a földi világon.
Mert szólhatnék még,
hogy nem kell a Mennyország,
a Pokolba vigyetek, ott van az igazság!
– Ember, miért nem nyugszol? Nem bírsz feledni? –
Péter gondolkodott, aztán derülten elmosolyodott
– Ez a hely nem lenne a Mennyeknek portája,
ha nem készültem volna fel a lázadásra.
Megértem fájdalmad, átéltem hasonlót,
amikor láttam bukni az árulót…
De van megoldás, ím egy elixír.
Nem lesz Pokol többé sem szenvedés.
Az ital neve: jótékony felejtés.
Idd ki bátran, és nem fogsz emlékezni,
Ez itt a boldogságnak itala,
Többé nem leszel a szánalomnak rabja. –
És kezembe nyomta az üvegcsét.
– Áruló vagy – ez volt a válaszom. –
Szólj a főnöködnek, veled nincs már dolgom! –
És Péter arca értetlenül meredt rám,
de elővette a Mennyek telefonját,
s szólt a Mindenek Urának:
Jöjjön, mert egy földlakó fellázadt.
Akkor egy fény jelent meg előttem.
Nem szólt semmit, hagyta, hogy érezzem.
És akkor megértettem…
Ez az a hely, amit egész életemben
Oly nagy szenvedéllyel kerestem.
Ide vonzott minden panaszom,
Számomra minden bánatra
Itt volt az oltalom.
Keserveimet mindig ide címeztem.
Folyton azt kérdeztem, Isten,
Miért bánsz így velem?
S hol az igazság?
– mert kívül kerestem.
Szigorú szabályokat betartva,
sok erényt gyűjtöttem, de mi haszna?
Küzdöttem, féltem és féltettem,
csakis önmagam körül keringtem.
S a bűn, melytől folyton óvtam magam,
lám, rám ragadt, mert nem tettem ellene,
elkövettem végül én a legnagyobbat,
cserbenhagytam testvért, s társaimat.
Most alászállnék oda, hol az élet már csak végzet
és ostoba.
Bár lejuthatnék egyszer a Pokolba,
hogy legalább most végre
ne önmagam pakoljam minden erényre.
A Fény nem szólt, de én már tudtam:
Ott van a Mennyország lenn a Pokolban.
A Pokol a Mennyben, s mindez a szívemben.
Ha nem így lenne, Isten nem Isten lenne.
És akkor az ajtóhoz vezetett,
az ajtóhoz, amely mögött ott várt a szeretet.
S hátranéztem, kerestem Pétert,
hogy utoljára neki búcsút intsek,
de sem Pétert, sem a sok teleírt könyvet
sosem láttam többet.
Beléptem, hogy folytassam az életet tovább,
hatalmasra nőtt bennem a világ.
Felébredtem.
A Fényt már magamban éreztem.
2010.07.24. 22:59
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://eviaversek.blog.hu/api/trackback/id/tr242718959
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.