Ez a versem a csalódás idejében született. Kétségbeesett kapaszkodás a szerelembe. A legnagyobb fájdalmam az volt, hogy már nem éreztem. Saját létem részének tartottam a szerelmet, és most úgy tűnt, magamból veszítettem el egy darabot.

Önnön
korong-rendszerében,
mint kit vágy hajt,
de nem tép széjjel;
Lépdel a létben.
Keringőjét
el nem unja,
tovább halad,
mint egy bábu
az óra
mutatója.

Lassan szállnak
felettem az évek;
Én mégis
sírva gyászolok meg
minden eltelt
másodpercet.

Feléd kapaszkodom;
A jövőt várva
keresem
a múltat;
Félek,
mert meglop
a holnap,
Kinevet
a fény,
s az árnyék
elporlad.
Félek,
mert elmúlsz bennem
végleg.

Feléd kapaszkodom;
Kétségek
szorítják a torkom;
Lélegzetem
már csak a sóhaj.
Arcod
egy haldokló árnyék;
Álmodom néha,
hogy vársz még,
De a nap
nem vet árnyékot
képzelt
falakon.
 
Feléd kapaszkodom;
Pókok lepik el
a testem;
A remény
és az ész
új szálakat
szőnek;
Már alig látlak
téged…
De kapaszkodom,
mert élek!

Valahol
felsír
a remény,
meglapul
egy esély;
De telnek
a másodpercek,
s engem
fogva tart
az idő
és a tér.

Megvakulok
a fénytől,
Menekülnék
a létből;
Kapaszkodom
fogaskerekekbe,
az időtlen
végtelenbe,
csonttá fogyott
szerelembe,
feléd…

Százhalombatta, 1991. július 29.