Időtlen idők óta feküdtek egymás mellett. Sokáig nem szóltak semmit, élvezték az érzést, a kábító szerelem mámorát...
Lia a férfi felé fordult - Megpróbálom elmondani neked, hogy mit érzek. Úgy gondolom, - a férfi arcára nézett - azt hiszem, legjobban úgy tudom ezt megtenni, ha kimondom: szeretlek. - felnevetett - Tényleg nincsenek szavak. Csak ennyi: szeretlek. Ezt érzem minden mozdulatomban. Ezt érzem az agyamban, a szívemben és mindenhol. Te vagy a létem, téged lélegezlek be minden másodpercben. Őrületesen szükségem van rád. Ha elveszítenélek, ha nem lennél, az olyan fájdalom lenne számomra, amibe még belehalni sem tudnék, csak szenvednék, szenvednék...
- Itt vagyok. Nyugodj meg. Mindig is itt voltam. Veled maradok addig, ameddig csak szükséged lesz rám - mondta Tho, és lágyan végigsimította Lia arcát. - A bizonytalanságodat le kell küzdened. - elmosolyodott. Mosolyában a végtelen türelem érződött. - Mondd el nekem, miért szeretsz engem. Próbálj megkeresni engem a szerelmedben.
- De hisz épp most mondtam! Te vagy minden. Ha körülnézek, önmagamat már sehol sem látom. Minden te vagy. Miattad nem akarok meghalni, mert ha meghalnék, már nem lennél velem. Ilyen egyszerű az egész.
- Ha ilyen egyszerű lenne, akkor nem félnél attól, hogy elveszítesz.
- Jaj, Tho! Te olyan bonyolult vagy! Tényleg nem értem, amit mondasz... - felsóhajtott, de kis szünet után folytatta - Igazad van. Talán csak nem akarom megérteni. Várj, végiggondolom. Azért félek, hogy elveszítelek, mert nélküled egyedül lennék. Erre gondoltál?
- Az egyedüllét rólad szól. És te azt akarod, hogy rólad ne szóljon semmi. Nézz végre magadba, és mondd ki, miért félsz önmagad lenni.
- A kérdésed úgy hangzik, mintha máris fel akarnál készíteni az egyedüllétre. Mintha el akarnál hagyni engem... Ez azt jelenti, hogy nem vagyok biztos sem magamban, sem benned. - Lia kérdőn nézett a férfira, de tudta, a választ saját magának kell megtalálnia. Tho még mindig mosolygott. Még mindig türelmesen. Nem szólt semmit, Lia szemeibe fúrta a tekintetét. - Ha így nézel, zavarba hozol - mondta hirtelen Lia és elkapta a szemét. Aztán folytatta - Pedig tudom, hogy nem fogsz egyedül hagyni. Miért kínzol engem?
- Lia drágám, én nem kínozlak téged. A gondolataidnak a kivetülése vagyok. Értsd meg, te kínzod saját magadat. Abban akarok segíteni neked, hogy rátalálj arra, amit keresel.
- Én nem keresek semmit! - Lia rémülten felkiáltott - Nekem így jó, ahogy van! Nem akarok mást, mert nincs más!
- Fáj látnom, ahogy gyötröd magad. Te nem élsz, Lia! Azt akarom, hogy élj! Legalább próbáld meg. De ne értem próbáld, hanem magadért. Emlékszel rám?
- Minden emlékem te vagy. Micsoda kérdés ez? Én semmi másra nem emlékszem, csak rád. Nem akarok másra emlékezni, nem akarok másról tudni. Mindig csak azt mondod, hogy nekem akarsz jót. Ha valóban így van, akkor hagyj engem a kérdéseiddel. Csak szeress, és ne tegyél semmi mást.
- Lia! Azt kéred tőlem, hogy hagyjalak elsorvadni. Azt követeled tőlem, hogy hazudjak neked, hogy tapasszam be a szemeidet, mert nem akarsz látni.
- Tho! Drágám! - átölelte a férfit - ha az kell ahhoz, hogy téged lássalak, akkor igen, tapaszd be a szemeimet. Nekem ez a boldogság.
- A boldogságod benned van. Én a szerelmednek csak a tárgya vagyok. De te vagy képes arra, hogy ezt a szerelmet megéld. Mondd, mit tennél, ha én nem lennék? - a férfi várt egy keveset Lia válaszára, aztán folytatta - Megalkotnál engem. Megalkotnál az álmaidban. Érdekel téged az, hogy én létezem-e? Nem érdekel, Lia! Te csak szeretni akarsz, nem engem, hanem a szerelmet.
- Ha nem lennél... akkor várnék. Várnék egész életemben arra, hogy megtaláljalak. Téged, mert mást nem akarok!
- Szerelmet érzel. Mindent, ami benned van, átirányítottál erre az érzésre.
- Ez igaz. De szándékosan tettem. Te vagy az, aki megadsz mindent nekem, amit az élettől hiába vártam. Te vagy a lényem kivetülése.
- Hát kimondtad, Lia!
- Nem! - Lia felsikított - Nem! Összezavartál, azért beszélek ostobaságokat! Te te vagy!
A férfi nem válaszolt. Lehunyta a szemeit.
- Ne aludj el, most ne! Nem mehetsz el. Azt mondtad, amíg szükségem van rád, velem leszel. Szükségem van rád! Hallod? Ha nem beszélsz hozzám, akkor beszélni fogok én helyetted.
- Még nem alszom. Még van egy kis időm, mielőtt elmész.
- Nem fogok elmenni! Nem fogok felébredni!
- Már közel vagy. Össze kell szedni az erődet.
- Túl gyorsan telik az idő. Érzem, Tho! Most kell búcsúznom? Persze, te nem tudod... Mondjuk, egy utolsó kívánságom lehet hozzád?
- El akarsz felejteni, igaz? Megértelek... De gondold végig! Ha ma elfelejtesz, holnap megint szenvedni fogsz attól, hogy keresel. De ha elfogadsz, ha ismerni fogod az érzést, akkor már tudni fogod, hogy képes vagy rá!
- Nincs olyan ember a világon, amilyen te vagy! Ha téged ismerlek, akkor mindenkit veled fogok összehasonlítani!
- Ez nem igaz, Lia! Te is tudod! Ki vagyok én? Mióta ismersz engem? Mi a legelső emléked rólam? Én csak egy érzés vagyok benned!
- Nem emlékszem... - Lia elsírta magát - nem emlékszem semmire, csak arra, hogy szeretlek, és hogy te is szeretsz engem! Hát csak azért álmodlak, hogy megtudjam, mi az a szenvedés?
- Azért álmodsz, hogy megismerd az érzést, azért, hogy tudd: sokkal több rejlik benned, mint amennyit eddig megismertél magadból. Tudd: képes vagy szeretni!
- Képes vagyok szeretni - ismételte Lia magában - képes vagyok szeretni... Micsoda ostobaság! Egy álomkép tanít meg a valóságra. Ölelj át, szorosan! Még szorosabban. Gyere át velem!
- Átmegyek veled. Önmagadban mindig meg fogsz találni. Gyere, Lia, repüljünk!
- Képes vagyok szeretni...
Évekig álltam az ajtó előtt; türelmesen, néha unatkozva, időnként kiábrándultan majd egy-egy elképzelt jelenetet végiggondolva megújult erővel, de még az is előfordult néha, hogy majdnem teljesen érdektelennek éreztem magam. Vártam. Nem tudtam pontosan, hogy mire. Azt sejtettem, hogy kézzelfogható jelet nem kívánhatok, mert egyre inkább különbséget tudtam tenni valóság és mese között. Csak úgy vártam. Egy idő múlva már zavarban voltam, mert ha valaki véletlenül odajön hozzám, és megkérdezi, hogy mit csinálok, vagy ne adj isten meglátja rajtam, hogy várok, és tudni akarja, hogy mire, nem tudtam volna válaszolni. Félelmem nem volt alaptalan; észrevettem ugyanis, hogy figyelnek. Persze nem sokan, csak néhányan azok közül, akikkel nap mint nap találkozom. Egyik reggel, amikor tiszták voltak a gondolataim, elhatároztam, hogy elébe megyek a kérdéseknek. A figyelő szempárok közül kiválasztottam azt, amelyik legkevésbé tűnt kíváncsinak, s bár nehéz dolog meglesni valakit, aki a tekintetemet és minden mozdulatomat fürkészi, mégis elfogtam néhány reagálását, egy-egy pillantását, és ezekből a töredékekből némileg sikerült egy képet összeállítani erről az emberről. Rájöttem arra is többek között, hogy nála az ásítozás nem holmi akarat nélküli tompa lustaság kinyilvánítása, inkább tudatos felkészülés a pihenésre, egy várakozás valami új élményre. Mert pihenés közben megfigyelhetjük, mint rakosgatja össze tudatunk a legfrissebb információkat, hogyan csoportosítja és szórja ki azokat az élményeket, amelyekre szerinte nem lesz szüksége, és rendezgeti össze a korábban elraktározottakkal azokat, amelyekről az a véleménye, hogy éppen oda illenek. Ha nem is tudunk minden szálat nyomon követni, mindenesetre szórakoztató ez akkor, amikor már kudarcot vallunk az irányított gondolkodás kísérletével. És úgy vettem észre, hogy ez az ember valóban nem a puszta kíváncsiságtól indíttatva figyel engem, hanem a kutatás és tudás vágya készteti. Ha ő az ismeretlent kívánja birtokba venni, akkor meg fog engem érteni. Talán ő az egyetlen, akinek elmondhatom a titkomat. Elégedettnek éreztem magam. Most végre közelebb juthatok az ajtó rejtélyéhez. Lassú léptekkel közelítettem felé, és mint aki csak véletlenül tévedt arra, meglepődést színlelve néztem rá. – Mondja, hmm... az az ajtó ott, tudja... – mondtam félvállról – nem tartja úgy, hogy van benne valami szokatlan? Vagyis különleges, egyszóval más mint a többi, igaz? – csalódottan nézett rám. Éreztem, hogy nem ezt várja tőlem. Rosszul fogalmaztam, ez lehetett a hiba. Ez az ajtó pontosan olyan, mint minden más ajtó. Ha ránézünk, nem látunk semmit, ami említésre méltó lenne. Ha őszintébb vagyok, ha nem leplezem az érzéseimet és a végig nem szőtt gondolataimat, ha csak úgy pőrén kitárulkozom és engedem feltörni magamban azt, ami olyan régóta szorongat, akkor felkiálthattam volna: „Látod, ott van az ajtó. Évek óta szenvedek, mert nem ismerem, nem tudok semmit róla. Mindenki úgy tesz, mintha az az ajtó nem is létezne. Tudnom kell, hogy mit rejteget, és mikor küldi már a jelet, amit várok!” Akárhogy is fogalmaztam, mégiscsak kérdés volt, és elvártam ettől az embertől, hogy alaposan megvizsgálja az ajtót, mielőtt válaszol. De ő nem ezt tette. Csak egy futó pillantást vetett az ajtóra, azt is csak azért, hogy meg ne sértsen engem közömbösségével. – Nem hiszem, hogy más lenne, semmi különös nincs rajta. Ajtó, minden ajtó ilyen, vagy hasonló – mondta, aztán már nem is foglalkozott velem. – Igen, azt hiszem, igaza van – válaszoltam meggyőződés nélkül, és eloldalogtam. Éreztem, hogy további kérdéseimmel felingerelném, és ezt semmiképpen sem akartam. Később, amikor visszanéztem, láttam, hogy beszélget a többiekkel, de alig hallottam valamit belőle. Egy elfojtott nevetés még sokáig visszhangzott a fülemben, de másra nemigen emlékszem. Úgy rémlik, a figyelők még inkább szemet vetettek rám, de már tekintetükben felfedeztem valami gúnyosat. Mintha ezt suttogták volna körülöttem: „Ez még mindig az ajtóján töri a fejét, ahelyett hogy valami értelmesebbel foglalkozna.” Megmakacsoltam magam. Még intenzívebben figyeltem az ajtómat. Mert az ajtó most már az enyém volt. Az enyém, mert csak én tudtam, hogy létezik valami benne, ami különbbé teszi minden más ajtónál.
Boldog voltam; megtaláltam egy csapásra imádatom tárgyát. A pap megvilágosította az elmém. Az ajtó maga az Isten, akit ezentúl imádhatok, mert minden kritikán felül áll. Én nem is tudok másképpen szeretni. Ha csak egy apró hibát felfedeztem volna fel ebben az ajtóban, már nem lettem volna képes arra, hogy rajongásomat kiéljem benne. Az ajtómban (most már mondhatom így is: az Istenemben) minden tökéletes volt, pont úgy, ahogy nekem kellett.
Összetartozásunkat nem az kezdte ki, hogy magamtól mindent meg kellett vonnom az ő kedvéért. Ezt élveztem és meg is tettem volna, de ő követelt! Meg sem kérdezte tőlem, hogy mit akarok. Nem engedte magát másképpen szeretni, csak így! Ugyanekkor nem tagadhattam le azt a tényt, hogy én sem viselkedem másként, mert a szeretetem arra épült, hogy őt kisajátítsam, s így mindent, ami benne nem egyezik velem, megtagadjak tőle – Miféle szeretet ez közöttünk? Önzéssel vádolom magam, látod, én nem félek kimondani. Nekem vannak hibáim. De én nem vagyok teremtő; én nem vagyok képes tulajdonságokat készíteni, azokat csak használom. – Nem volt visszaút, ki kellett mondanom – Te, igenis csak te lehettél, aki az önzést, mint tulajdonságot megteremtetted. Honnan tudtál a létezéséről akkor, amikor még rajtad kívül semmi sem volt? Persze – higgadtam le hirtelen, mielőtt elhamarkodottan azt mondtam volna, hogy az önzés kezdettől fogva saját tulajdonságaként benne már ott volt –, aki egyedül van, az nem tudja mi az önzés, hiszen nincsenek ellenfelei. Aki egyedül van, az nem ismerheti a bűn fogalmát, és ugyanúgy a jóságról sem lehetnek sejtései, mert nincs kihez jónak lennie. Nem tudtad tehát, hogy milyen lesz a világ, amelyet el akartál készíteni. Ilyennek sikerült, talán véletlenül, és kénytelen lettél alkalmazkodni, azaz hasonlatossá válni hozzá. – Nem féltem, hogy magamra haragítom őt nyíltságommal, mondhatnám zsaroltam azzal, hogy neki nem szabad haragudnia. Ha következésképpen mégis elismerné, hogy benne, mint világa génjeinek hordozójában, ott lapul egy érintetlen burokba zártan a harag, mint tulajdonság, akkor sem élhetne vele, mert neki reprezentálnia kell teremtett világa felé, hiszen úgy mutatkozott be nekünk, mint a jóság és szeretet istene. Önzése viszont – amit most már bizonyított tényként kell kezelnünk – szeretetének kellékévé vált, és ezért ez nem tartozhat az általunk ismert bűn kategóriájába. Az egész dolgot egyetlen vállrándítással elintézhetnénk, mondván: minden szentnek maga felé hajlik a keze. E szemrehányás jogosságát csak az támaszthatná alá kellőképpen, ha valóban létezne „önzetlen szeretet”; ha például én a történtek után még mindig kritikátlanul imádnám őt, szabadon ereszteném úgy, hogy közben magam feláldozom az iránta érzett rajongásban, és ami a legfontosabb: az önsanyargatás mámorát sem élvezném ki eközben, akkor igen, akkor bebizonyíthatnám, hogy ez a két szó egymás mellett nem értelmetlen, utópisztikus álmodozás. De születhet-e ember valaha a földre, aki képes ezt megtenni, amikor maga az Isten is tehetetlennek bizonyult?
Meglepődve tapasztaltam, hogy a papok istenétől való elszakadás után a várt üresség helyett valami egészen más közelített felém; eddig azt hittem, hogy a vágy maga a cél, de most, hogy éreztem az akarat energiájának feszítését tagjaimban, most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én eddig csak önmagam körül forogtam, és azt is csak azért, mert valami ismeretlen erő örökös mozgásra kényszerített. Ez a fogyatékosságom némiképp magyarázattal szolgált önzésemre – és a magam faragta isten önzésére –, amelyre már megvetéssel gondoltam. Élvezettel szippantottam be a szabadság üzenetével átitatott új levegőt. A szabadság nem jelentette azt, hogy minden eddigi kapcsolat-élményemről le kell mondanom, sőt lemondás helyett egy olyan nyitásra ösztönzött, amelynek nélkülözhetetlen kelléke magának az önzésnek – mint létező valóságnak – a megtapasztalása. Az „önzés” számomra már nem csupán a szűken értelmezett önszeretet jelentette; veszélyessé az tette igazán, hogy egyre inkább bezárt egy olyan világba, ahol csak én léteztem, ahová a külvilág csak erős szűrőkön keresztül juthatott be. Ez lehetett az oka annak, hogy az egykori naivitásomat mindez idáig nem voltam képes használhatóvá formálni, ehelyett reális valóságnak hirdetett önkényurat csináltam belőle. Most, amikor tudatára ébredtem, hogy elméleteim építőköveit rossz alapokra helyeztem, tettre kész ujjongással döntöttem le a torz építményt; merészségem oka pedig az a biztos tudat, hogy a fejlődés képessége – ami az akaratomból született –, már az enyém. A tarsolyom tehát nem volt üres; igaz, nem duzzasztották olyan értékek, mint például az önismeret, vagy az a szerénységnek nevezett befogadóképesség, amely nem akarja mindenáron lecsupaszítani a külvilág impulzusait saját igényei szerint, de mindenesetre már tudtam, hogy mit kell tennem.