Az őszről szóló vers. A falevelek lehullanak. Csak ennyi: az elmúlás

A trónfosztott királyok
még büszkén állnak,
de már az éjszakát várva,
fejüket rázva
gyorsítják
az elmúlást.
És a néma csontvázak
ahogy a szél akarja
vagy a gravitáció vonzza,
hullanak egyre
testvéreikre.

Az öreg csősz
füstölő pipába
káromkodva
– mert szó nélkül
meg nem állja –
hegyes botjára
szurkálja
a túl messzire tévedt
tehetetlen
faleveleket.

Százhalombatta, 1990. június 9.

A fizikai fájdalom, a betegség mindent megbénító hatalmas ereje. (Ahogy én képzeltem) Amikor a részvét már nem segít, amikor tehetetlenné válunk mindannyian a pusztító erővel szemben...

Mintha
futott volna
Maratonba;
lábait rakva
egymás után
sorba;
A fájdalom
hasogatta,
de ő
már nem tudott
róla.
Csak ült
a szoba sarkában
elmélázva,
életbe zártan.
Bár nyitott szeme
meg sem rebbenve
a lámpa körül játszó
molylepkéket
nézte,
agyában
a tompa zsibbadás
– úgy, mint mást –
ezt sem
érzékelte.
Ült
magányában,
saját
taposómalmában,
várva,
hogy betegsége
sejtjeit léttelen
atomokká
darálja.

Százhalombatta, 1990. június 9.

Százhalombatta, remény az Emberben. Végre már nem saját magammal voltam elfoglalva. Iszonyatos erővel tört fel bennem az igazság és az őszinte szeretet utáni vágy. Már tudtam: nem adom fel!

Megtanultam
nyüzsögni
piszkos várótermekben;
Láttam
bűzös pálinkába
bújtatott arcokat,
átlátszó inggé
alázkodó lányokat.
Láttam,
hogy veri szét
az eső függönyét
a terjengő
kőolajfelhő.
Hallottam,
amint a már-már
belém lágyuló
hegedű dallama
kipufogócsövek szagán
megundorodva
ritmust váltott,
s azt hitte,
halhatatlanná
teszi őt
vadsága.

Hallottam,
Láttam,
Tudom.
Nyüszítettem én is
álmaimban.
De nem adom fel,
mert az élet
abból él,
és úgy folytatódik,
amiből
és ahogyan
az emberek
naponta
megteremtik.
Ebben a hitben
folytatom,
és várom,
hogy a szeretet
előbújjon
valahonnan.

Százhalombatta, 1990. június 8.

Ezen a napon történt, hogy egy pillanat alatt stílust váltottam. Hirtelen és gyorsan elbíztam magam, mert kezdtem ráérezni a költői eszközökre. József Attila és Ady Endre iránti rajongásom szinte szárnyakat adott nekem, és nagyon dühös voltam a kortárs költőkre. Leginkább azokra, akikben a hazugságot éreztem. Akkor egy "szakértő" azt mondta nekem, hogy nincs jogom arra, hogy ezt a verset leírjam. Hosszú évek teltek el azóta és rájöttem: volt jogom! A vers amatőr, de a legelső olyan versem, ahol már a ritmusában, a rímeiben és a kifejezésében is szabadon tudtam mozogni. Végre képes voltam leírni a saját eszközeimmel azt, ami én magam vagyok.

Tiszteled
a tőkén megtört
törékeny asszony
gyermekét;
Betéve tudod,
néha rímekbe szedve
e káprázatos elme
életét,
annak minden egyes
versszakát.
Tiszteled, tudod,
mert tanultad.

Magyar vagy.
Dob nélkül is
hallod a rímek
legritmusosabb
dallamát;
Ismered
a csengő-bongó
szívbemarkoló
zseni költőket.
Ismered őket,
mert tanultad.

Takaród alatt
imát mormolsz;
S hogy monológod
eljut-e
a címzetthez,
azzal neked
már nincs gondod;
Te megcsalt hitben
nem kiáltod:
Hol az Isten?
És nem várod őt
akkor sem,
ha rájössz,
hogy nincsen –

Nem ültél még
fenn az égen
tüzes szekéren;
és nem kívánod
Lédát sem,
mert nem
tanították.

És nem érted
a sínek közé kattogó
magányt
– a skizofréniát;
S ha sötét borít
minden falat,
nem üvöltöd át
az éjszakát.
Nem keresed
a mindenséget:
méterben méred
az értéket
– s magad.

A költő
nem szerény:
a mindent akarja;
kétség űzi,
láng marja;
láthatatlan vágya hajtja;
s hogy mindezt megértsd,
a vérét is kiontja.

Százhalombatta, 1990. június 8.

Tizenévesen mélyen vallásos voltam. Ebben a versben erre az időszakra gondolok vissza. Valóban sok dolgot elveszítettem abból, amit a vallásom adott nekem korábban. De valami mindig megmaradt: a feltétlen bizalom és a szeretet. Ez ott volt a vers írásakor és később is megmaradt bennem. Istent még a legkeservesebb időszakomban is magam mellett éreztem.

Mikor gyermek voltam,
s felnéztem az égre,
Arcodat képzeltem
a festői kékbe.

Repült fel a lelkem
egyenesen hozzád,
Egyre közelebb jött
felém a Mennyország

Igaz álom volt az,
vonzott a szeretet.
Minden kérdésemre
megvolt a felelet.

De görcsös tenyeremből
mintha lyukas volna,
Féltett erényeim
kicsusszantak sorba.

Most itt állok előtted
csonkultan és árván;
Egy nyüszítő felnőtt
sarkában a Sátán.

Bűnömmel festettem
feketét a kékre,
Mégis minden reggel
felnézek az égre!

Bizalom az erőm,
vasfokú markolat;
Látni fogom – Tudom! –
egyszer még arcodat!

Százhalombatta, 1990. június 5.

A sok csalódás után egy kis gőg. Azt éreztem, hogy meg kell tennem valamit, hogy csak akkor tudok megszabadulni a múlt keserveitől, ha erre képes vagyok. De nem voltam képes rá, nem bírtam más lenni, mint ami vagyok. Ma már örülök annak, hogy így történt, de akkor ez csak egy újabb csalódás volt magamban és másokban is.

Tudod, a martinit
mindig is imádtam;
és tegnap egy kicsit
ölelésre vártam.

Mércém porba hullott,
hogy hozzád méltó legyek;
csak szemem hozott rólad
néma ítéletet.

Csitítgattam elmém,
hogy csendben maradjon;
s az – mert kedvére volt –,
megtette parancsom.

Szólamok a múltról,
egy kisajtolt könnycsepp…
Te hitted, hogy a világ
ettől majd nagyobb lesz.

Sóhajtoztam feléd
csókra görbült szájjal;
lesütött szemekkel
játszottam a vággyal.

Megaláztalak
megalázkodva;
szűkölő szerepben
komédiázva.

De összepréselt lelkem
mindhiába próbált
csúszva és mászva
közeledni hozzád;

Pedig a martinit
mindig is imádtam
és tegnap egy kicsit
ölelésre vártam.

Százhalombatta, 1990. június 5.

Egy kiszáradt folyóról szól a vers...

Ülj le kedves, mellém
erre a sziklára;
áldozzunk egy percet
a folyó bánatára.

Többszáz éve annak,
amikor ez történt;
dédnagyapámnak is
ősei mesélték.

Büszke, széles folyó
hömpölygött itt régen.
S ott, a farönk mellett
kanyarodott éppen.

Gőgös volt és önző,
nem ismert gátakat;
a part közelében
szétzúzott házakat.

A széllel közösen
fákat csavartak ki;
erről a környékről
menekült mindenki.

Nem úsztak vizében
a selymes hajú lányok,
partján nem suttogtak
a szerelmes párok.

Erejétől most már
nem volt, aki féljen;
senkit nem tarthatott
többé rettegésben.

Fáradtan, lihegve
magába szállott;
egyre erősebben
társaságra vágyott.

Nem zavarta az sem,
hogy lerombolták hídját,
s hogy kerülték a hajók…
hullámot sem kívánt.

Nem maradt más vágya,
nem maradt csak ennyi:
egyetlen lány jöjjön
vizében fürödni!

Panaszán a szél
egyre csak nevetett,
szegény patak vize
mindig keskenyebb lett.

Egy forró nyári éjjel
döntött a sorsáról:
öngyilkos lesz végleg
a nap sugarától.

Másnap összeszedte
maradéknyi vizét,
s a kegyetlen forróság
megitta emlékét.

Százhalombatta, 1990. május 31.

A felismerés, az élet realitása. A naivitás a fehér hó, de ahogy olvad, egyre inkább előtűnik a valóság, amitől féltem, amit nem akartam meglátni...

Ezrével táncolnak,
hullanak az égből,
Még szikrát is szórnak,
ha megtörnek a fénytől.

Dolgozik vidáman
sok kis fehér hangya,
Irigylésre méltó
a hópelyhek buzgalma.

Vakító fehérség
fedi be a tájat,
Feledésre csábít,
ellepi a vágyat.

Volt-e nyár valaha,
sose kérdezd tőlem!
Szorgalmas katonák
betakarták lelkem.

Lehajló, szomorú
arany búzaföldet,
Mackós kispárnára
az őszinte könnyet.

Szűk szívbe szorult,
nem tombol, csak fáj.
Csendben sóhajtva
a tavaszra vár.

Vár és nem hiába,
mert az már közeleg.
A tél katonái
bárhogy igyekeznek.

Múlik az idő,
és én félek nagyon,
Mert múlik a fehérség
a letaposott havon.

Százhalombatta, 1990. május 31.

Amikor az élet fájni kezd, a naivitás védő burka szakadozik...

Huszonhat évesen az ember azt hiszi, hogy már minden mögötte van, amit eddig nem ért el, azt már nem is fogja. Mekkora tévedés... A vers második felében az egészséges életerő mégiscsak megjelenik.

Sírni és lázadni
csak múltam miatt tudok,
Már nem harsogom zengve,
hogy előbbre jutok.

Nem harcolok tovább,
úgyis elbukom,
Inkább veszteségem
tényként elfogadom.

Huszonhat küzdelem
és ugyanennyi csőd,
Lerombolva mind
a huszonhat erőd.

Mint rozsdás falevél
a novemberi ágon
Úgy hullt le rólam is
épp huszonhat álom.

...

Párnáim közt fekve
könnyű álmot várok,
Mégis minden este
egy fénycsóvát látok.

Kicibál ágyamból,
őrült táncba kerget,
Izzadtsággá fullad
a huszonhat felleg.

Sodor a körforgás,
nyitott szemmel nézem,
Ahogy pörög velem
huszonhat emlékem.

Könnyeim tükrén át
látom, ahogy csillog,
Reszkető kezekkel
fegyveremért nyúlok.

Táncolok tovább,
újra meg újra,
Pereg az új filmem,
ez is meg van írva.

Százhalombatta, 1990. május 22.

Nagy elkeseredés. Amikor az ember azt hiszi, hogy mindent elveszített, azzal, hogy nem érzi többé a szenvedélyt, a szerelmet. Ha nincs vágy és nincs fájdalom, akkkor már nincs semmi sem! Igen, a vers erős túlzás, tele félelemmel

Semmim sincs, megfagyott
lelkem, s ami én vagyok.

Volt egy álmom, dédelgettem,
becézgettem, úgy szerettem!

Szenvedtem tőle, de imádtam,
ha fájt, akkor is kívántam.

Reményt vesztetten reménykedve,
s abban örök hűséget esküdve,

minden gondolattal, hittel és tudattal
halványult múltamban egyre csak kutattam.

Magam előtt láttam a pecsétes könyvet,
s a még ki nem hullt millió csepp könnyet.

S most semmim sincs, megfagyott
lelkem, s ami én vagyok.

Moziban ülve siratom a lányt,
a vászon-lázadót, ki nem hasonlít rám.

Ami volt, megfagyott.
Lelkem azt hiszem, halott.

Százhalombatta, 1990. április 26.

20 évvel ezelőtt írtam ezt a verset. A szeretet és a feltétlen bizalom hangján szól Jézushoz. Nem nagy gondolatok tárháza, nem a költészet remeke, csupán egy őszinte sóhaj. Naiv és szenvedélyes.

Csendes kápolna,
faragott feszület.
Letérdelek eléd,
siratom bűnömet.

Végiggondolom,
amit eddig tettem.
Példa vagyok arra,
mily gyarló az ember.

Ismerlek, érezlek,
amióta élek.
S azt, hogy szerethetlek,
megköszönöm néked.

Te vagy az erőm,
és hogyha jó vagyok,
azt is megköszönöm,
mert tudom, hogy te adod.

Mindig meghallgattál,
akármit is kértem.
Hogy éhezni fogok,
attól sosem féltem.

Megóvtál engem
minden szenvedéstől,
s távol tartottál
a bűnös szenvedélytől.

Jézus, te hatalmas,
mindent tudó isten!
Kérni jött hozzád
egy megtört lelkű ember.

Ha bármit kérek tőled,
ígérted, megadod.
Ha ajtódon zörgetek,
azt mondtad, kinyitod.

Kapud előtt állok,
s így kiáltok hozzád:
A nagy kegyelemből
küldj nekem egy morzsát!

Lelkem feléd fordult,
te vagy a jóság.
Nem űzheted el
az esdeklő szolgát!

Hozzád menekülök,
benned mindig bízom,
Szívem nagy fájdalmát
ezredszer elsírom.

Hiszem, sőt tudom:
úgyis megszánsz egyszer!
Az egykor halvány remény
gyökeret vert bennem.

Pénzt én sosem kértem,
sikerre sem vágyom.
De hosszú évek óta
van egy édes álmom.

Kínoz és gyötör,
de örülök, mert érzem.
Nem adnám el soha,
ez az én emlékem!

Akármit is teszek,
ez előttem lebeg.
Egyre nehezebb lesz
a boldog asszony-szerep.

Nappal mosolygok,
de könnyek között alszom;
Tudod, hogy szenvedek,
ismered a titkom.

Ismersz engem, hiszen
te gyúrtad a lelkem,
S tudod, hogy bár remél,
mint reszket az ember.

Vasból van az élet,
s én akárhogy szeretlek,
Ez ellen ma már
semmit sem tehetek.

Szívem is csak egy van,
az erőm is véges,
Szánd meg bűnös lelkem,
add meg, amit kérek!

Végy el tőlem mindent,
ha kell, ne adj ennem;
Csak őt hozd el mégegyszer,
ne így büntess engem!

Tudom, hogy megértesz,
velem sírsz talán
Szolgád – ki testvéred –
hatalmas bánatán.

S ha könnyed hull értem,
ezt látja az Atya.
Szíve is megenyhül,
s panaszom meghallja.

ezért kérlek arra,
hogyha szeretsz engem,
a Mi Atyánkhoz
imádkozzunk ketten!

Boruljunk le elé
reszkető szívvel,
s ha szólni nem is tudunk,
imádjuk őt hittel!

Nem tud ellenállni
majd a szeretetnek,
S menedékét nyújtja
a szűkölő gyermeknek.

Megadja kérésem,
mert évek óta bízom,
S mert a te neved is
segítségül hívom.

Százhalombatta, 1990. április 9.

A tizenöt évvel azelőtt meghalt nagymamámmal álmodtam. Hirtelen és hatalmas erővel tört fel bennem a szeretet. Akkor döbbentem rá, hogy végérvényesen elveszítettem őt a mesebeli gyermekkorommal együtt

Szívem húrjain pengeted a lantot,
Éjszaka megint láttam az arcod.
Azóta csak sírok, sírni talán jó,
Semmit nem mondhat ma már a szó…

Százhalombatta, 1990. március

Az az átkozott vágy, az a megmagyarázhatatlan szenvedély! Életemnek egy keserű csalódása, egy olyan szerelem, amit a saját hibámból nem tudtam megélni. Szenvedély, szenvedély... Perzselő lángok! A vers még mindig csak rólam szól, és még mindig nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeknek kellene. Inkább egy múltbéli titok, mint vers.

Az izzó szikra lángot vetett bennem,
a szenvedélytől már sajgott a testem.
Eltorzult arccal, lüktető erekkel
veled a szerelmet százszor elképzeltem.

Lestem az ajtót, álmodoztam rólad;
Ma sem történt semmi… Vajon mi lesz holnap?
Egyre jobban kínoz és éget,
s én egyre jobban gyűlöllek téged.

Az energia tombol, de minden meghal egyszer.
Az izzó, vörös lángot feketére festem.
Te voltál nekem az utolsó menedék!
Hívtalak, nem jöttél. Most már mit tehetnék?

Az ellustult vágyat élesztgetem egyre,
de a szürke hamu nem vár szerelemre…

Százhalombatta, 1989. december 28.

Nem igazán tudom megmagyarázni, hogy hogyan írtam ezt a verset. Nem szerettem, mert túl kemény és rideg volt számomra. A stílusa azonban valahogy mégis vonzott, valamit mutatott belőlem, amiről nem tudtam, amit nem akartam elfogadni magaménak. Nem! Nem ilyen életet képzeltem magamnak, a vers mégis megszületett, kevesebb mint egy óra alatt.

Egy fekete kapuban vártál és én jöttem,
véres lábú árnyak osontak mögöttem.
Leguggoltam melléd a márvány lépcsőre…
Forró volt a testem, már olvadni kezdtem,
párás üvegszemek mögül kilestem: Tükörré vált
tested a kezemben.

S a véres lábú árnyak egyre csak követtek,
protézisük csattant: Itt voltak fölötted.
sebeikből a habzó vér spriccelve festett
fekete kapu szárnyára egy szárnyat,
jelezni akarták, már eltört a szárnyad.

Merev tükör szemedből patakzott a könny.
Habos sör, néma mozgólépcső,
az égen feltűnt egy felhőtlen felhő.
Az árnyak tovább csapkodva, taposva, harsogva
zuhantak arra.
A vörös tükörfelhőt a szél sodorta robogva.

A márványlépcső megfagyott alattam,
üvegszememből lefolyt a pára,
a vérkeringésem megindult nyomába.
Már forrón ölelte testem a tested,
s forrón lihegtem a buja szerelmet melletted.

Százhalombatta, 1989. október 

Talán a legelső igazi szerelmes vers, amit írtam. Nem szól semmi másról, csak arról, hogy szeretek. 23 éves voltam, még nem volt stílusom, nem értettem a versekhez. Csak egyszerűen el akartam mondani, hogy mennyire szerelmes vagyok...

Felhők sírnak fenn az égen,
könnyáztatta minden léptem.
Nagyváros, forgalom, éjszakai fények;
Őrülten zakatol bennem a lélek!

Hogy tombol, üvölt, de meghalni fél
velem a lázas, eszelős remény!
Józan eszemre nem hallgatok többé,
azt tanácsolná, dermedjek kővé.

Tudom, nem látsz, és nem hallasz engem,
de beszélek hozzád, hiszen itt vagy bennem.
Te vagy a fény, és te vagy az árnyék,
te vagy a bánat és te vagy a játék.

Kincs egy elátkozott szigeten,
hajó a fekete vizeken.
Te élsz a lelkemben, te dobogsz szívemben.
Belőled lélegzem, te vagy a kenyerem.

Érted minden embert elhagytam,
a világomat neked adtam!
Miattad születtem és miattad élek,
a haláltól is miattad félek.

Te már nem is te vagy, hanem a szerelem,
azt szeretem benned, ahogyan szenvedem!
Soha nem változom, ez mindig így marad.
A vérembe folytál, most már én is te vagy!

Budapest, 1989.